TEMETŐ

A temetők különleges helyek. Az emlékezés helyei; amolyan világok közötti „átjárók”. Annak idején kutatásaim éppen egy ilyen „átjáróban”, egy legfőképpen sibék lakta kis falu temetőjében kezdődtek meg. Ezért is gondoltam, hogy feljegyzéseim sorát ennek a temetőnek a bemutatásával nyitom meg.

Máig is élénken emlékszem: mikor először ott jártam, szinte megbabonázott a vidék kietlen szépsége, ahol a temető feküdt. Nem olyan temető volt, mint amilyeneket itthon látni. Nem voltak ott sem fák, sem bokrok, sem a sírok között futó, mohalepte ösvények, sem a halottaknak emelt, borostyánnal befutott szobrok. Csak a pusztaság volt, és a mindent beborító hó.

2012 januárját írtuk. Odakint farkasordító hideg volt; a hőmérséklet már nappal is mínusz 30 fok alá süllyedt. A földműves család tagjai, akiknél laktam, a holdújév ünnepére készülődtek. Ennek az ünnepnek a keretében mentünk ki a temetőbe is, hogy a sírokról letakarítsuk a havat. A helyiek hite szerint ugyanis az ősök elhanyagolt sírjaik miatt érzett haragjukban rontást küldhetnek gyermekeikre, unokáikra.

Maga a temető a falutól délre, a hegyek felé vezető út mentén terül el, négy kisebb-nagyobb földterületen. Közülük a legnagyobb kiterjedésű temető fekszik a legtávolabb a falutól. Oda igyekeztünk mi is.

A képen látható sibe temető volt az első, amit Kínában láttam. A temetőbe menet azok a férfiak taposták a hóban előttem az utat, akiknek nemzetségénél laktam.                                    (Chabucha’er, 2012. Sárközi Ildikó Gyöngyvér felvétele.)

Ezt a temetőt középütt mély árok választja ketté, amelyben nyáron kukorica terem. A két földterületen, egymástól tisztes távolságban, elszórtan állnak a nemzetségek, ágazatok, családok sírhalmai – sibéké, mongoloké, han kínaiaké. Az egyes temetők határát árkok jelképezik. A belőlük hiányzó földből emelték a sírok halmait.

Mikor tehát először léptem ennek a temetőnek a földjére, mindent hó borított. Nem tudtam, nem láttam, hogy hol húzódik meg a határ ég és föld között. A kékséget csak a sírhalmok tetején található fűcsomók és a hol sűrűbben, hol ritkábban sorakozó sírkövek törték meg. Előbbiek a sírhalmok földjének megkötését segítik. Utóbbiak az ősök neveinek emlékezetbe vésését.

A sibék eredetileg nem állítottak sírköveket halottaiknak. Nem volt rá szükségük, hiszen sírhalmaik az írott családfák mintájára épültek ki a térben. És mivel a családfákra jegyzett tudás generációról generációra öröklődött, minden gyermek tudta, hogy a temetőben melyik ős hol nyugszik, és hogy halála után hol fog nyugodni ő maga.

Az évtizedek, évszázadok múlásával azonban mind több családfa odalett, és ahogy kopott az emlékezet, úgy állítottak fel a sibék mind több és több sírkövet halottaik sírhalmai előtt – álljanak temetőik akár kukoricásban, akár ligetekben, akár olyan pusztaságokban, amilyent fentebb leírtam.

A sibék közül mind többen állítanak sírköveket a halottaiknak emelt sírhalmok elé.                                                      (Chabucha’er, 2014. Sárközi Ildikó Gyöngyvér felvétele.)

Ezek a sírkövek, köszönhetően a rájuk vésett sírfeliratoknak, sokban segítik a kutatót, hogy képet alkosson arról a közösségről – és a társadalmukat érintő változásokról –, amelyet vizsgál. Ezért jártam én is olyan sokat a temetőket, ahol a sibe családfák (re)konstrukciójára induló kutatásaim megkezdődtek.

Címke , , , , , , , , , .Könyvjelzőkhöz Közvetlen link.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük