A sibék

A sibék a Kínai Népköztársaság viszonylag kevés lélekszámú etnikumai közé tartoznak: Kína határain belül ma alig valamivel több mint 190 000 sibe él. Társadalomszervezetük funkcionális alapegysége a patrilineáris ágazat, a gargan. Ezek az azonos névvel megnevezett, exogám, szolidáris, rituális csoportok, amelynek tagjai közös őstől származtatják magukat, nagyobb egységekbe, nemzetségekbe – a halákba vagy hala-mukūnokba – tagolódnak. E vérségi kötelékekre 1764-ben, a mandzsu Qing-dinasztia (1644-1911) idején egy császári rendelet mért súlyos csapást. A rendelet értelmében ugyanis mintegy 1000 sibe katonát hozzátartozóikkal együtt a birodalom északnyugati vidékére rendeltek, hogy ott határvédő feladatokat lássanak el. A sibék akkor, a rendeletnek engedelmeskedve, két nagy csoportra szakadtak. Döntő többségük azóta is az „őshazájuknak” tekintett tartományokban él elszórtan, de a Kína nyugati részén fekvő Xinjiang Ujgur Autonóm Területen belül is nagyobb lélekszámú közösségeik találhatók.

Az első, kínai nyelvű történeti forrásmunkák, amelyek megemlítik a sibe nevet, a 16. század végéről maradtak ránk. A sibék akkor a horcsin mongoloknak alárendelve szálltak szembe a mind nagyobb hatalommal bíró Nurhacsival (ur. 1616-1626), a későbbi Qing-dinasztia megalapítójával. A harc, amelyben akkor a sibék részt vettek, és amely a Kilenc törzs háborúja néven íródott be Kína történelmébe, megpecsételte a sibék sorsát. A kilenc szövetséges vereségével, illetve Nurhacsi győzelmével ugyanis megkezdődött a valaha létező egyik legnagyobb birodalom kiépítése – a mandzsuk hatalmának alapját képező ún. nyolczászlós hadsereg felállításával egyetemben, ahová a sibéket is besorozták.

Már e hadsereg katonáiként került sor 1764-ben a sibék áttelepítésére, amely történés, mint azt fentebb említettem, végzetes csapást mért a rokonsági csoportokon alapuló sibe társadalomszervezetre. A mai Mongólián keresztül vezető út egyébként valamivel több mint egy évig tartott; azok a sibék, akik ma a Xinjiang Ujgur Autonóm Területen élnek, voltaképpen valamennyien a 18. században áttelepített katonák leszármazottai. A Nagy nyugatra telepítés néven ismertté vált esemény a sibe azonosságtudat alakulásának szemszögéből mindennél nagyobb jelentőséggel bír: nyelvüket, a mandzsu/sibe nyelvet és írásrendszert, valamint szokásaik jelentős részét tudnillik mára csak a xinjiangi sibék őrizték meg.

Az 1950-es években, amikor a nemzeti kisebbségek rövid történetének megírására irányuló országos program a kezdetét vette, a Xinjiang Ujgur Autonóm Területen élő sibék számára etnikus hovatartozásuk nem volt kérdés. Innen, közülük jelölték ki azokat az embereket is, akik az 1950-es évek második felében Kína északkeleti vidékére utazhattak, hogy felvehessék a kapcsolatot az „őshazabeli” értelmiséggel. Ezzel az eseménnyel vette kezdetét az a folyamat, amely az 1764-ben egymástól elszakított sibék két nagy csoportjának homogenizálását, identitásuk újrafogalmazását és történelmük (re)konstruálását célozta meg.

Ez egyben az a folyamat is, amely kutatásaim középpontjában áll.

A hozzászólások jelenleg ezen a részen nincs engedélyezve.