Kínában – mint sok helyütt Ázsiában és a világnak mindazon szegletében, ahol onnan származó emberek élnek – hamarosan a holdújévet ünneplik. Ehhez az ünnephez engem is nagyon kedves emlékek fűznek. 2012 januárjában éppen erre az ünnepre készülődött az a sibe földműves család, akiknek házába akkor beköltöztem, és akikkel hónapokon keresztül együtt éltem.
Három nappal a holdújév beköszönte előtt már az egész Chabucha’er Sibe Autonóm Járás lázban égett. A központi faluban már álltak az árusok piros lampionokkal díszített bódéi. Ott minden kapható volt, ami az újév megüléshez csak kellhet: a bódék tartófáiról fürtökben lógtak le a piros és arany színekben játszó díszek, az asztalokon pedig kötegekben sorakoztak a színes papírból nyomtatott pénzek, amelyek csak arra vártak, hogy a holtaknak bemutatott áldozatként elégessék őket.
Az Ötödik falu, ahol akkor a holdújévet ünnepeltem, valahol félúton található a sibék történelmi falvainak sorában. A falu egyik leghátsó utcácskájában áll a Hūsihari nemzetségbeli Hu bácsi háza, ahol laktam. Emlékszem, mennyire hideg volt azon a télen: a hőmérséklet 30 fok hideg alá süllyedt, és a hó vastagon beborított mindent. Hu bácsiék házának ablakait jégvirág díszítette, és a hideg az ajtók résein keresztül fehér görgetegként hömpölygött a szobák belsejébe.
A holdújév közeledtével Hu bácsi és felesége, Han néni is javában készülődött. Mire az év utolsó napja elérkezett, a ház ragyogott a tisztaságtól és a szobában, ahol az öreg házaspár lakott, kis tálkákban felsorakoztatva mindenféle finomság várta a vendégeket. Merthogy ilyenkor nagy ám a jövés-menés mindenütt: a tisztelet úgy kívánja, hogy holdújévkor a gyermekek és unokák felkeressék nagyszüleiket, szüleiket és rokonságuk minden idősebb tagját, hogy előttük a földre borulva kívánjanak nekik minden jót az elkövetkezendő esztendőre.
(Sárközi Ildikó Gyöngyvér felvétele, Xinjiang, 2012)
De a sibéknek – a han kínaiakhoz hasonlóan – van ilyenkor még egy nagyon fontos kötelessége is. Holdújév beköszönte előtt valamennyi családnak fel kell keresnie nemzetsége temetőjét, hogy ott letakarítsa a havat az ősök sírhalmairól. Hu bácsi is, miután befejezte az áldozati papírpénzek előkészítését kisunokájával, felkerekedett a temetőbe – testvéreivel, fiával, és annak leányával. No és velem.
A temetőhöz érve a nemzetség már ott lévő tagjai valamennyien elénk jöttek, hogy köszöntsenek bennünket. A fériak pár szót váltottak egymással, majd mindenki ment, hogy letakarítsa a sírhalmokat. Mikor ezzel végeztek, az ősöknek emelt sírhalmok mellett kis tüzeket raktak. Azokon marokszám gyújtották meg a füstölőket és a cigarettákat, hogy a sírkövek elé, középtájra, kitűzzenek belőlük néhányat. Majd fogták a készen vásárolt és a maguk által készített papírpénzeket, és halmokban a sírkövek elé rakták azokat.
Hu bácsiék szüleik sírja előtt egy áldozati asztalt is felállítottak, megterítve azt az ősöknek felkínált étellel és itallal: egy-egy tál rizzsel, pálinkával, tejes teával és levessel. Majd az asztal elé egy kis szőnyeget is kiterítettek, és ezzel minden készen állt ahhoz, hogy a temetőbe járuló élők megvendégeljék halott őseiket. Sorban valamennyien a szőnyegre térdeltek, hogy egy kis pálinkáspohárból háromszor is a földre öntözzék az italt, mindhárom alkalommal háromszor érintve homlokukkal a földet.
(Sárközi Ildikó Gyöngyvér felvétele, Xinjiang, 2012)
Miután ilyen módon mindannyian tiszteletüket fejezték ki az ősök előtt, a sírhalmok előtt felhalmozott papírpénzeket meggyújtották. Az áldozati ételeket – gyümölcsökkel és mindeféle finomsággal együtt – a tűzrakásba szórták, és végül petárdát gyújtottak. Ezzel az ősök megvendégelése véget ért; az áldozati asztalt Hu bácsiék a vállukra vették, a szőnyeget feltekerték, és valamennyien elindultunk vissza, a faluba.
Mikor hetekkel később Han nénit arról kérdeztem, hogy miben is áll a fent leírt áldozás jelentősége, így válaszolt:
„Épp azért [fontos], amiért kitakarítod az udvart. Ezzel tiszteled őket (ti. az ősöket). Mondták is az öregek. Oooi, ha a hó leesik. Meg megint esik. A hó egyre nagyobb a sírokon, és akkor… Akkor azok jönnek és ártanak. Fájdalmat hoznak. Oooi, mindig mondták is az öregek. Ha szegény is [vagy]. Ha nincs enned. Ha nincs ruhád. Akkor is adj! Ha csak keveset is. Adj! (és mutatta a mozdulatot, mintha egy kevéske rizst csippentene fel a tenyerébe.) Ezt mindig mondták az öregek. A gyerekeket is vinni kell [a temetőbe]. Ha én meghalok, nem látják [hogy miként kell nekik áldozni], hogy lesz? Ha látják, hogy „haaai, az anyám ad nekik ételt, éget nekik papírt, ha [majd] meghal [az anyám], én is ezt teszem.” Így fogja [tenni] .” (Terepnapló bejegyzés, 2012. március 15.) (1)
Magyarázatában Han néni azt az elképzelést fogalmazta meg, ami – számos más ázsiai etnikumhoz hasonlóan – a sibék őskultuszának is fontos részét képezi. Az elképzelést, amely szerint az elhunytak lelkei a hagyományosan hároméves gyászidő leteltével ősökké válnak és a leszármazottak védelmezői lesznek – vagy éppen ellenkezőleg, rontást hozhatnak a házra.
Engem ezek a szavak, és önmagában mindaz, amit a temetőben láttam, nagyon meghatottak. Azóta másként tekintek a holdújévre is, és ha ilyenkor nem is mutatok be áldozatot őseimnek, halottaimnak, szeretem felidézni nevüket és arcukat. Néha meg is szólítom őket – és ezután is így fogok tenni…
(1) Sárközi Ildikó Gyöngyvér 2018. A mártírium homályából. Sibe ősök és hősök a kínai nemzetépítés oltárán. Budapest – Pécs, MTA BTK Néprajztudományi Intézet, PTE Néprajz – Kulturális Antropológia Tanszék, L’Harmattan. [p 72.]