A kínai világ több évezredes történelme hatalmas földrajzi térségre terjed ki. A Csendes-óceán partjaitól az eurázsiai kontinens belsejéig, illetve a Szibériától az Egyenlítőig terjedő vidékeken élő népcsoportok mind életmódjuk, mind kultúrájuk és nyelvük tekintetében igen különböznek egymástól. Hogy ezt belássuk, elegendő csak a sztyeppeöv állattenyésztő nomádjaira, a közép-ázsiai oázisok letelepedett népeire vagy a Himalája térségében élő hegyi népekre gondolnunk.
A Kínában élő népcsoportok állandó keveredés eredményeképpen formálódtak, amely keveredés alapjául a háborúk, a népvándorlások, a betelepülések vagy éppen a szomszédos népek egymással való érintkezése szolgált. Ma valamennyi közül a legjelentősebb csoportot a kínai nyelvet beszélő és a kínai kultúrát képviselő, a lakosság 91,51%-át kitevő han kínaiak alkotják. Ez a han népesség azonban, amelynek összlétszáma tehát meghaladja az egymilliárd főt, önmagában sem alkot homogén egységet – hát még a lakosság fennmaradó részét kitevő, 55 csoportba sorolt ún. nemzeti kisebbség.
Buddhista imazászlók a hegyekben, fák között (Sárközi Ildikó Gyöngyvér felvétele, Qinghai, 2010)
Az etnikumok közti határvonalak meghúzása és az 56 nemzetiség meghatározása a sokat vitatott ún. Etnikus klasszifikációs program eredménye. Ezt a programot a Kínai Kommunista Párt nem sokkal hatalomra kerülése után (1949) hirdette meg. A Párt célja egy új, egységbe olvasztott soknemzetiségű állam kiépítése volt, amely – többek között – megkövetelte a nemzeti kisebbségek számának meghatározását.
A programon belül kiemelkedő szerep jutott a kínai etnológusoknak és nyelvészeknek, akik elsősorban nyelvészeti kutatásokra alapozva kezdték meg a Kínai Népköztársaság nemzeti kisebbségeinek megformálását (1). Maga az Etnikus klasszifikációs program három szakaszra bontható: az első szakaszban (1950–1954) 38, a második szakaszban (1954–1965) pedig újabb 16 etnikumot ismertek el hivatalosan is nemzeti kisebbségnek (2). Az utolsóként elismert nemzeti kisebbség regisztrációjára 1979-ben, a program harmadik szakaszában (1978–1987) került sor (3).
A kínai nemzeti egység megteremtésének folyamatából az Etnikus klasszifikációs program keretében megformált nemzeti kisebbségek is kivették részüket – mégpedig a közösségteremtő erővel bíró történelmi múlt (re)konstruálása révén. A nemzeti történelem megrajzolása ugyanis a nemzeti kisebbségek történelmének megírásával, eredetük feltárásával és leszármazásuk megrajzolásával, mintegy mozaikszerűen (re)konstruálódott (4).
Nemzeti kisebbséggé nyilvánításuk után (1954) a sibe értelmiség is csatlakozott ehhez az országos ívű programhoz, amely tehát a nemzeti kisebbségek történelmének megírásán keresztül a nemzet történelmének megírására és a nemzeti egység megteremtésére irányult. Csakhogy a sibe történelem folyamatos rekonstrukciója egyszerre szolgálta a kínai nemzeti egység építését és a sibe etnikus identitástudat megerősödését. Ez az a Janus-arcú folyamat, ami miatt – túl sajátságos földrajzi, demográfiai, nyelvészeti és kulturális jellemzőin – érdemes figyelmünket a sibékre fordítani, ha többet és/vagy valami mást szeretnénk tudni Kínáról, mint amit eddig tudtunk róla.
- Mullaney, Thomas S. 2011. Coming to Terms with the Nation. Ethnic Classification in Modern China. Berkeley – Los Angeles – London: University of California Press. 39.
- Wu Shimin. 2006. Zhongguo minzu lilun xinbian [Ismételten a kínai etnikus teóriáról]. Beijing: Zhongyang Minzu Daxue Chubanshe. 47–48.
- Gladney, Dru C. 1988. Clashed Civilizations? Muslim and Chinese Identities in the PRC. 109. In uő (szerk.): Making Majorities. Constituting the Nation in Japan, Korea, China, Malaysia, Fiji, Turkey and the United States. Stanford, California, Stanford University Press. 106–131.
- Sárközi Ildikó Gyöngyvér 2018. A mártírium homályából. Sibe ősök és hősök a kínai nemzetépítés oltárán. Budapest – Pécs: MTA BTK Néprajztudományi Intézet, PTE Néprajz – Kulturális Antropológia Tanszék, L’Harmattan. 28.