Silence

Bellér-Hann Ildikó munkásságát ünnepelve jelent meg a Community Still Matters. Uyghur Culture and Society in Central Asian Context című kötet a NIAS Press gondozásában. Ebben a kötetben látott napvilágot legújabb, Silence (1) című tanulmányom.

A tanulmány középpontjában Kína északnyugati vidéke, és az ott élő történetírók állnak, nem véletlenül. Azt a helyet ugyanis, ami a Bellér-Hann Ildikó által kutatott ujgurok és az én kutatásaimban központi szerepet játszó sibék történetét összeköti, ma Xinjiang Ujgur Autonóm Terület néven ismerjük. Az itt, Északnyugat-Kínában élő két etnikum egymástól merőben eltérő nyelvi, kulturális és vallási jellemzőkkel bír. A Kínai Kommunista Párt hatalomra jutása után azonban maga a hely, Xinjiang, ezer szálon fonta össze etnikus identitásuk megőrzéséért folytatott küzdelmeiket. Az e küzdelmekről mindmáig mesélt történetek reflektív forrásként nem alkalmasak ugyan a múlt teljes és hiteles megértéséhez, de referenciális igazságuk nem is feltétlenül a legfontosabb kérdés. A jelenben zajló események megértéséhez talán sokkal fontosabb, hogy ezek az emlékezet tárgyaként szolgáló, a múltat retrospektív távlatban felidéző történetek hogyan táplálják az identitást formáló helytörténeti narratívákat. Tanulmányom középpontjában e folyamat bemutatása áll, érintve a folyamat megértését segítő kérdéseket – a történetírás kategorizálásával, a történetírók mibenlétével és társadalomra gyakorolt hatásával, illetve az elveszíthető jelennel kapcsolatban.

Ízelítőként álljon itt egy rövid részlet magyar nyelven a tanulmányom bevezetőjéből:

“Bot koppant az üres utcán a kora esti csendben. A koppanások az öregember lépéseit követték, aki fel-le sétált háza előtt a szürkületben. Engem várt, hogy mesélhessen nekem. Figyelte, hogy otthon vagyok-e, és várta, hogy az udvar kapuját szélesre tárva beengedjem.

Mintegy tíz éve annak, hogy először felkerestem ezt az öregembert, akit a falubeliek csak Guo nagyapaként emlegettek. (2) Mindenki azt mondta, hogy a sibék között ő tudja itt a legtöbbet a múltról, hiszen annak idején ujgur tolmácsként dolgozott a Kínai Kommunista Pártnak. Sokat látott és hallott. Ismeretségünk azonban nem indult jól: az öregember lánya, aki a rendőrségen dolgozott, őrjöngve zavart ki apja házából, minduntalan azt tudakolva, hogy ki küldött engem oda. Én pedig megrettenve, megalázottan, sírva futottam el, a zihálástól tüdőgyulladást kapva a harmincöt fokos hidegben. Három napot töltöttem lázas delíriumban.

Később a sors mégis úgy hozta, hogy oda, abba az utcába kellett költöznöm, éppen az öregemberével szemközti házba. Ő pedig mind többször látogatott meg, egyre többet és többet mesélve nekem. Történetei nyomán a Xinjiang-ról korábban olvasott szakirodalom élettel telítődött meg: átérezhettem, hogy milyen lehetett az 1940-es években repülőre ülni; magam előtt láthattam a Három terület forradalma (1944–1949) miatt lezárt utakat; (3) és hallhattam a falubeli fiú sikolyát, aki soha, senkinek nem fogadott szót, de aki ott, akkor, a harcokban mindenkinél bátrabban helyt állt. Hasát a csatamezőn vágták fel, testét közszemlére tették, úgy halt meg.

Portré Guo nagyapáról
(Xinjiang, 2014. Sárközi Ildikó Gyöngyvér felvétele)

Nem volt abban semmi mesterkéltség, ahogyan az öregember mesélt. Csak ült, kezeit botja köré fonva, tekintetét az ablakon túli világra emelve, hol a saját családjához fűződő életét, hol élete Xinjiang történelmének nagy pillanataival egybefonódó epizódjait idézve fel. Egyszerűen csak a múlt átadásának kívánalma élt benne.

Én pedig, miközben hallgattam őt, tisztában voltam vele, hogy a múlt ilyetén való utólagos elbeszélése csak egy a múltról őrzött emlékezetek között, és reflektív forrásként nem alkalmas a múlt teljes és hiteles megjelenítéséhez. (4) Az ilyen és ehhez hasonló történetek múltat illető referenciális igazsága azonban számomra csupán másodlagos kérdés. Annál sokkal jobban érdekel, hogy ezek a történetek, amelyek az emlékezet tárgyaként, retrospektív távlatban idézik fel a múltat, hogyan táplálják az identitást formáló helytörténeti narratívákat. E folyamat értelmezése az, ami Bellér-Hann Ildikó ujgur-kutatásait az én sibe-kutatásaimmal egybefűzi.”

Köszönöm a kötet szerkesztőinek, Aysima Mirsultannak, Eric Schluesselnek és Eset Sulaimannnak, hogy tanulmányomat megjelentették. Ugyancsak köszönettel tartozom Bellér-Hann Ildikónak, aki mindig példaként fog állni előttem.

(1) Sárközi Ildikó Gyöngyvér 2022. Silence. In Mirsultan, Aysima – Schluessel, Eric – Sulaiman, Eset (eds).: Community Still Matters. Uyghur Culture and Society in Central Asian Context. NIAS Press. Nordic Institute of Asian Studies, Studies in Asian Topics, no. 77. 124–137.

(2) Első terepmunkámat 2010-ben kezdtem meg a Kínai Népköztársaságban. Ekkor találkoztam először Guo nagyapával is a Xinjiang Ujgur Autonóm Terület Chabucha’er Sibe Autonóm Járásában, ahol később éveken keresztül éltem és dolgoztam.

(3) A Második Kelet-turkesztáni Köztársaság megalapításának és bukásának körülményeiről lásd pl. Linda Benson 1990. The Ili Rebellion: The Moslem Challenge to Chinese Authority in Xinjiang 1944–1949. Armonk: Sharpe.

(4) Lásd Gyáni Gábor 2010. Az elveszíthető múlt: A tapasztalat mint emlékezet és történelem. Budapest: Nyitott Könyvműhely. 86–87.

Könyvjelzőkhöz Közvetlen link.

Vélemény, hozzászólás?