Emlékszem, mennyire vártam haza édesapámat. Hatéves, talán hétéves lehettem. Ott ültem, a tetőtérbe vezető lépcsőfokok egyikén. Mikor apa megjött, édesanyám – mint mindig – az ajtóban köszöntötte őt. Majd a konyhába mentek, és én mentem utánuk. Nagyon izgatott voltam, mert édesapám minden útjáról hozott nekem és testvéreimnek ajándékot. De rám akkor mégis azok a történetek voltak leginkább hatással, amelyeket apa mesélt arról a különös világról, ahol járt.
Ámulattal hallgattam őt az emberekről, akik kör alakú, forgatható asztalokról hosszú pálcikákkal esznek, és számunkra olyannyira különös nyelvet beszélnek. A fotók pedig, amelyeket édesapám mutatott, már-már megfoghatóvá tették azt a világot. Az egyik fényképen egy kisfiú pózolt, különös kis pufajkában, furcsa sapkában. Örömmel fogadtam volna őt kistestvéremnek.
Azóta negyven év eltelt, és én azt a gyermeket sosem tudtam feledni. Mintha gondolatban együtt nőttünk volna fel, és talán neki is köszönhetem, hogy az a különös világ, Kína, mára az életem része lett. Kutatóként e világ egy szeletéről alkotott gondolataimat, tapasztalataimat, kutatásaimat szeretném megosztani mindenkivel, akit érdekel. Szeretettel köszöntöm hát weblapomon, arra invitálva, hogy merüljön el Észak-Kínáról írt feljegyzéseimben!
2018. október 13.
Sárközi Ildikó Gyöngyvér