Kutatásaim

A terepmunka, amelyről céljaim ismertetésekor és az életrajzomban már írtam, választott tudományom módszertanának alapköve. Mert bár mi, antropológusok olyan kérdésekkel, jelenségekkel (is) foglalkozunk, amelyek megválaszolása, vizsgálata az egész emberiség társadalmi valóságának mélyebb megértéséhez járulhat hozzá, fontosnak tartjuk, hogy válaszainkat ne másodlagos forrásokra, hanem közvetlen tapasztalatainkra alapozzuk. Ezért van szükségünk arra, hogy ha kérdéseinket megfogalmaztuk, minél több időt töltsünk el abban a közösségben, amelytől válaszainkat várjuk. Ezt az adott közösséggel együtt töltött időt, a velük együtt való élést, az elsődleges források gyűjtésének folyamatát nevezzük terepmunkának. A terep kiválasztása azonban sok tényező függvénye. Én terepmunkáimat egy Kínában élő etnikum, a sibék között élve folytattam – és annak, hogy ez így alakult, igen hosszú története van.

Még 2007-ben, főiskolás koromban hallottam először erről az etnikumról. Egy napon Dr. Somfai Kara Dávid – aki akkor ujgur nyelvre tanított engem, és akivel ma már kollégák vagyunk – egy sibe-kínai kétnyelvű könyvet mutatott nekem, és arra kért, hogy a kínai nyelvű szövegek alapján készítsek neki fordításokat belőle. A könyv egy sibe sámán énekeit, titkos tanításait tartalmazta. Én pedig mennél több éneket ültettem át magyar nyelvre, annál jobban beleszerettem a sibék különleges kultúrájába. Így kezdődött minden.

Két év múlva, 2009-ben, amikor felkerestem Prof. Dr. Vargyas Gábort, hogy megkérdezzem, lehetek-e tanítványa a doktori iskolában, már eldöntöttem: a sibékre irányuló kutatásaimból szeretném írni doktori disszertációmat. Egyetlen problémám volt csak: az, hogy a Magyarországról akkor elérhető szakirodalom meglehetősen egyoldalú képet festett erről az etnikumról. Ennek okát a sibék meglehetősen sajátságos földrajzi, demográfiai, nyelvészeti és kulturális jellemzőiben érdemes keresni. A sibék jelentős része tudniillik mindmáig az „őshazájuknak” tekintett Mandzsúriában – Kína északkeleti tartományaiban – él elszórtan, de Északnyugat-Kínában, a mai Xinjiang Ujgur Autonóm Terület vidékén ugyancsak nagyobb lélekszámú csoportjaik telepedtek le. A mandzsu/sibe nyelvet és írásrendszert, illetve szokásaik jelentős részét mára csak ez utóbbi csoportok őrizték meg; mindez a tudás az északkeleten élő sibék körében már az 1900-as évek elejére elveszett.

Talán ez a legfőbb oka annak, hogy a sibékről szóló szakirodalom jelentős része csak az Északnyugat-Kínában élő sibékről tudósít. Emiatt már kutatásaim elején be kellett látnom: ha képet szeretnék alkotni az egymástól több ezer kilométerre élő sibék csoportjairól, illetve azok társadalmi valóságáról, akkor minél több általuk lakott területet be kell járnom. E felismerés eredményeként kezdődtek meg a most már közel 10 évet felölelő terepmunkáim, amelyeket Kína hat tartományában folytattam: a Belső-Mongol Autonóm Területen, Heilongjiang, Jilin, Liaoning és Qinghai tartományokban, illetve a Xinjiang Ujgur Autonóm Terület vidékén.

Egy kedves, öreg sibe barátommal a xinjiangi Chabucha’er Sibe Autonóm Járás Ötödik falvának temetőjében (Xinjiang, 2013. Vargyas Gábor felvétele)

Terepmunkáim során a kérdéseim és a rájuk adott válaszaim folyamatosan formálódtak, mígnem figyelmem mindinkább a történetírás, az identitásformálás és a nemzetépítés összefonódásának jelenségére irányult. Ez adta a 2016 januárjában megvédett doktori értekezésem témáját is, amely magyar nyelven 2018 júniusában jelent meg A mártírum homályából. Sibe ősök és hősök a kínai nemzetépítés oltárán címmel.

A monográfiámban ki nem fejtett témák kibontása, a meg nem válaszolt kérdések megválaszolása az MTA Prémium posztdoktori programban vállalt projektjeim (2017-2020) legfőbb feladata volt. E projektek keretében a szellemi kulturális örökség program jellegzetességeit, az „örökségesítés” folyamatát vizsgáltam a mai Kínában. Elsődleges célom az volt, hogy megválaszoljam a kérdéseket: milyen szerepet játszik a kultúra az „egyesített kínai nemzet” megteremtésére irányuló törekvésekben, és hogyan segíti, illetve segíti-e egyáltalán ezeket a törekvéseket a szellemi kulturális örökség program?

A bölcsészet- és társadalomtudományok szemszögéből az etnikus hagyományok örökségesítésének vizsgálata a glokalizációs folyamatok megértése miatt kiemelkedő jelentőségű. Ennek oka, hogy az örökségesítés olyan jelentéstermelő folyamatnak tekinthető, amelyen keresztül – az értelmezés tágra szabott keretei miatt – a tudást, az emlékezetet és az identitást (re)produkáló legkülönfélébb politikai, kulturális és társadalmi mechanizmusok reprezentálódnak. A globalitás és lokalitás, univerzalizmus és nacionalizmus végletei által behatárolt folyamat középpontjában pedig maga az “örökség” áll; az a fogalom, amely mindig is döntő szerepet játszott az individuumok és csoportok identitásának megalkotásában (1), de amely csak a nem is olyan távoli múltban lett egyfajta mindent magába foglaló kategóriává.

Mint a világon mindenütt, az örökség fogalmának elterjedése Kínában is hosszú idő alatt ment végbe, és megőrzésének ott elterjedő gyakorlatát a szakirodalom nyugati befolyásnak tartja, a folyamat gyökerét a Nyugat 1890-es évek végétől egyre növekvő befolyásában és a régi társadalmat érintő modernizációs törekvésekben keresve. E tekintetben annyi valóban bizonyosnak tekinthető, hogy a Nyugat Kínába áramló új diszciplínáinak – úgymint a régészet, a történettudomány vagy az etnológia – hatására az örökségről alkotott kínai elképzelések új tudományos értékkel és jelentéssel telítődtek meg (2). Ugyanakkor fontos hangsúlyozni, hogy Kínában korábban is létezett a természeti és kulturális értékek megőrzésének gyakorlata, így a nyugati idea az örökség megőrzéséről nem valami merőben új dologként bukkant fel, hanem valami másként (3) (4).

A lényeg, hogy Kínában az örökség fogalma évtizedeken keresztül igen sajátos diskurzív és szervezeti keretek között formálódott (5), és e folyamat során Kína a saját legitimációs törekvéseit kiszolgáló ideológiához igazítva végérvényesen újradefiniálta az ENSZ Nevelésügyi, Tudományos és Kulturális Szervezet (ang. United Nations Educational, Scientific and Cultural Organizations; UNESCO) univerzálisnak hirdetett örökség-diskurzusát – direkt vagy indirekt módon a társadalmi élet szinte minden szintjére kiterjesztve azt. Így épült be az örökség megőrzéséről szóló párbeszéd az 1970-es évek végétől mindent uraló patriotizmus retorikájába, így vált a kulturális örökség fogalma a mindmáig épülő kínai nemzet etnikumai felett gyakorolt kontroll legfőbb retorikai eszközévé, és így lett a világörökség program teljes egészében a nemzeti egységről és a kulturális diverzitásról alkotott elképzelések manipulálásának kiszolgálójává (6).

A posztdoktori kutatásaim során felállított hipotéziseim lényege szerint a fenti folyamatnak köszönhetően mára a kínai állam legitimációjának kulcsa az ország ötezer évesnek kikiáltott nemzeti kulturális öröksége lett – a korábbi marxista-leninista legitimáció végét okozva ezzel. Kína örökség politikája tehát elsődlegesen a kínai nemzet kiépítését szolgálja, és a kínai örökségrezsim, ami az átfogalmazott, de univerzálisnak hirdetett konvenciókban, a politikában és a jogban ölt testet, fentről lefelé irányítja az örökséget definiáló és alkalmazó kapcsolatrendszert. Az örökségesítés folyamata az örökségrezsim számára nem jelent mást, mint a múlt interpretálásának, manipulálásának és invenciójának lehetőségét a jelen és a jövő érdekeltségeiért (7). Ugyanakkor az örökség folyamatos hízásával a nemzeti emlékezet meghatározásának privilégiuma – mint mindenütt a világon – a verseny kihívásaival szembesül, és mind több, önmaga legitimitását bizonyítani igyekvő csoport, illetve individuum emlékezete vonja kétségbe azt.

Ez a konfliktus különösképpen a kínai etnikumok identitásának mélystruktúráját alapvetően meghatározó vallási hagyományok örökségesítésének vizsgálatakor válik nyilvánvalóvá. E folyamat során az egykor társadalomra károsnak ítélt vallási hagyományok – amelyeket a kínai rezsim „babonáknak” fémjelzett – váltak a kínai nemzeti kulturális örökség részévé. De hogyan és milyen keretek között zajlott ez a folyamat? Ennek feltárása már a jelenlegi kutatásaim legfőbb célja, amely kutatások – reményeim szerint – segítenek majd jobban megérteni azt is, hogy mi, emberek, (kulturális) örökségünk mentén hogyan formáljuk a múltunkról alkotott képzeteinket, hogyan és milyen jövőt építünk ezekkel a múlt-képzetekkel, és hogyan élhetünk együtt az így épülő jövőben…

(1) Vö. Smith, Laurajane. 2006. Uses of Heritage. London and New York, Routledge. 16.

(2) Lai Guolong. 2016. The Emergence of ’Cultural Heritage’ in Modern China: a Historical and Legal Perspective. In Matsuda, Akira – Mengoni, Luisa Elena (szerk.): Reconsidering Cultural Heritage in East Asia. London, Ubiquity Press. 50–51; 79.

(3) Vö. Cao Bingwu. 2007. Zhongguo Wenwu yu Wenhua Yichan Gaikuang jiqi Baohu de Zhongyao Yiyi [A kínai kulturális relikviát és kulturális örökséget, illetve a megőrzés gyakorlatát érintő kérdések]. In Cultural Relics Press (szerk.): Zhongguo Wenhua Yichan Baohu Chengjiu Tonglan [A kínai kulturális örökség megőrzésének gyakorlatáról]. 1–8. Beijing, Cultural Relics Press. 4–5.

(4) Vö. Yan Haiming. 2018. World Heritage Craze in China: Universal Discourse, National Culture, and Local Memory. New York – Oxford, Berghahn. 29.

(5) Yan Haiming. 2018. World Heritage Craze in China: Universal Discourse, National Culture, and Local Memory. New York – Oxford, Berghahn. 184.

(6) Yan Haiming. 2018. World Heritage Craze in China: Universal Discourse, National Culture, and Local Memory. New York – Oxford, Berghahn. 80.

(7) Chan, Selina Ching. 2005. Temple-Building and Heritage in China. Ethnology, 44, 1, 65–79. 65.

A hozzászólások jelenleg ezen a részen nincs engedélyezve.