Család – fa – ősök. A családfaírás hagyománya Kínában címmel tartottam előadást a szekszárdi Wosinsky Mór Múzeumban 2024. október 30-án.
Előadásom középpontjában egy Kínában élő etnikai kisebbség, a sibék családfaíró hagyománya állt. Az eredetileg mongol fennhatóság alatt élő sibék a 17. században, a Kína utolsó császári dinasztiáját, a Qing-dinasztiát (1644–1912) megalapító mandzsuk hadseregébe sorozva „örökölték meg” a mandzsu nyelvet és írásrendszert, illetve a családfák szerkesztésének hagyományát. Családfáik – lévén, hogy fontos szerepet töltöttek be a halottakra való megemlékezés során – az ősökről, és egyúttal a múltról őrzött tudás tárgyi hordozói voltak. Az elmúlt két évszázadban azonban számos csapás érte a családfaírás hagyományát, köztük a „kulturális forradalommal” (1966–1976), amelynek idején a sibe nemzetségek maguk égették el vagy ásták a föld mélyébe családfáikat. A régi szokások, vallási hagyományok, a régi gondolkodásmód felszámolására irányuló pusztítás hullámokban söpört végig az országon, és eredményeként alig valamivel több, mint száz sibe családfa maradt fenn.
Mindezek ellenére a családfaírás hagyománya mit sem vesztett jelentőségéből, és ma már egyre több nemzetség tagjai igyekeznek újraírni egykor elveszett családfáikat. Az út azonban, amíg a halottak neve felkerülhet a családfákra rendkívül hosszú, mintegy három éves folyamat. Előadásomban a családfaírás hagyományán keresztül ezt az utat mutattam be a kínai világ halottakhoz fűződő hiedelmeinek, valamint a sibék halott- és őskultuszát jellemző szertartások ismertetésén keresztül.
