Vannak helyek – falvak, városok, puszták és erdők, hegyek és völgyek –, amelyek földjén járva megszűnik az idő. Látjuk az embereket, akik ezeken a földeken élnek; látjuk ruháikat, telefonjaikat és autóikat, de mintha mindez csupán káprázat lenne. Mert van bennük valami ősi, valami más, ami elhomályosítja a jelen minden nyűgét, játékba kezdve képzeletünkkel. Mintha régi korok ruháiba öltözött, mára történelemmé lett idők emberei mellett vonulnánk mi magunk is. Ilyen föld a mai Xinjiang Ujgur Autonóm Terület vidéke, és én ezért szerettem bele.
Ezen a földön, amelynek északi és déli részein egykor a Selyemút húzódott, az indoiráni, iszlám, türk, mongol és tibeti kulturális hatások történelmi korokon keresztül elegyedtek a han kínaiak kultúrájával. Mégis, az itt élő népek csupán azokban a kései, a 18. század derekán zajló hadjáratokban veszítették el függetlenségüket, amelyek eredményeként az egykor Nyugati Régiónak nevezett vidéket tartományi rangra emelve a mandzsuk birodalmához csatolták. Innen ered a vidék neve is – Xinjiang jelentése ugyanis annyit tesz: „új határ”.
Olyan ősi településeket találhatunk ezen a földön, mint Tulufan (Turfán), Kashi (Kasgár) vagy Hetian (Khotán) városai. De itt húzódnak a Tianshan, a Kunlun és az Altaj hegyláncai is; ugyancsak itt találhatók meg a Dzsungáriai- és a Tarim-medencék, illetve földünk egyik legnagyobb homoksivataga, a Takla-Makán. A régi korok romjai pedig – a buddhista barlangtemplomoktól az iszlám építészet számtalan remekéig – behálózzák mindezeket a vidékeket. A jelen történései azonban gyakorta árnyékot vetnek az erről a vidékről való gondolkodásra, ami miatt későbbi bejegyzéseimben törekedni fogok arra, hogy minél több szempontból, részletekbe menően elmeséljem az itt szerzett tapasztalataimat…
